"...az én kitartásom, de a közös célunk..."

Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. /Petőfi Sándor/

Ma egy kicsit szentimentális blogbejegyzés következik. Nem is biztos, hogy a szentimentális a megfelelő szó. Másról lesz ma szó, mint eddig. Sokat írok az edzésekről, kedvenc számaimról stb. Ma egy kicsit szeretnék benézni a kulisszák mögé. Mi is van ezen adatok, edzések mögött. Hátha lesz olyan, akit érdekel?!

Hogy mi ennek az oka? Mostanában sokan megjegyzik, milyen jól nézek ki, mennyit fogytam stb. Több alkalommal úgy jött le a dolog, mintha mindenki azt gondolná, hogy mivel böhöm nagy voltam, nem is volt olyan nehéz leadni ennyit. -43 kilónál tartok most. El kell mondjam: életem legnehezebb háborújába indultam pár hónapja, fegyvertelenül, Hegyi Csabi kapitány vezérletével. Nyertem csatákat, de messze még a háború vége :)

A blogom azért jött létre még sokkal korábban, mert akkor még a futásban láttam a lefogyás és ezzel párhuzamosan a boldogság elnyerésének forrását. Az érzés nem múlt el, csak átalakult. Most már úgy gondolom, nem csak a futás hoz nekem megváltást, hanem a funkcionális edzések és az elmúlt hónapokban kialakult eltökéltség, elszántság.

Az elhízásom története elég klasszikus, többször írtam már róla. Nemrég olvastam vagy hallottam ezzel kapcsolatban egy érdekességet: 22-24 éves kor után a férfiak nagyrésze elkezd elhízni: megszűnik az oktatásban kötelező sport, áthelyeződik a családra és a munkára a hangsúly, kevesebb szabadidő = mozgásszegényebb életmód. Egyenes út vezet az elhízás felé. Nálam sem volt ez másként, nem akarok álszent lenni természetesen. Egyre több munka, egyre kevesebb szabadidő, időnként alkohollal oldva a feszültséget. Meg is lett az eredménye. Nyilván tudtam, hogy veszélyeztetettebb vagyok, hiszen a családban van hajlam az elhízásra, de nem nagyon érdekelt. Jókat ettem, jól éreztem magam. Az első figyelmeztető jel: magas vérnyomás diagnosztizáltak nálam. Nem volt kiugró, de magas volt. Kaptam gyógyszer, kordában volt tartva. Először megijedtem, de aztán a mindennapok része lett a gyógyszer, így nem hatott meg különösebben a dolog.

Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy le kell fogynom. Megszületett Emma és jöttek a nagy fogadkozások és a mára már klasszikussá vált jelmondat: szeretném látni, amikor érettségizik. Amikor ezt először kigondoltam, nagyon büszke voltam magamra. Mondtam boldog, boldogtalannak. Csak nem tettem érte semmit sem szinte. Ügyeltem a látszatra, eljártam futni, meg focizni is, valamennyi kiló le is ment. De fejben nem fogadtam el soha sem a dolgot.

Alapból is ez volt korábban a baj velem, valószínűleg ez okozta a sok munkahely váltásomat is: mentálisan nem voltam elég erős. Kifelé csodálatosan látszott, mintha bivaly erős lennék, holott nem tudtam olyan dolgot mondani az életemben, amit végig csináltam volna. Sokáig, nagyon sokáig tartott, mire ezt felismertem. Nem akartam semmilyen segítséget igénybe venni, hogy megvilágosodjak, pedig tudtam, hogy át kell billennie a gondolatvilágomnak. De saját erőből akartam elérni valahova. Aztán jött 2-3 könyv, ami évek után hozta vissza az olvasás szeretetét. És alapjaiban változtatta meg a gondolkodásomat. Persze, nem instant módon: elolvastam és megváltoztam. Nem. Kellett 3 év, mire leülepedtek bennem a dolgok.

Sokat beszélek a családomról. Kétségtelen, hogy ha nem lennének mellettem és nem egy ilyen Társ lenne mellettem, mint a Feleségem, nem menne. Nem akarok frázisokat puffogtatni, de mindkettőnknek kell, hogy olyan ember álljon mellette, aki mellett kihívás létezni a szó jó értelmében. Nem az együttélés kihívás. Sőt. Az a kihívás, hogy a másik érdeklődését fenntartsuk. Mert meggyőződésünk, hogy ez mozdítja előre a kapcsolatunkat és vagyunk immár több, mint 4 éve ugyanolyan szerelmesek, mint az első pillanatokban. De a család mellett egyre fontosabb szerepet kap a hit. Nem is feltétlenül az a lényeg, miben hiszek. Ez nem egy vallási blog. De kell egy kapaszkodó. Meg kell tanulni elfogadni. Elfogadni dolgokat olyannak, amilyenek. Meg kell tanulni dolgokat elengedni. Vagy éppenséggel úgy fordulni bizonyos történések és dolgok felé, hogy abból tanuljunk. Meglátni a pozitívumokat. Nem könnyű. Korántsem. Igen, eljárunk templomba. Sőt elvisszük a gyerekeinket is. És minden alkalommal kapunk egy kis lelki muníciót. Ami kitart egy darabig. Nem lettem hit - vak, és tiszteletben tartom azon ismerőseimet, akik nem gyakorolják a vallásukat. De a mindennapjaimhoz ez is hozzátartozik.

Kendőzetlenül őszinte vagyok. Talán néha bántóan az. Valószínűleg ezért is van, hogy Csabival jó edző - tanítvány párost alkotunk. Ő mellém fekve ordítja az arcomba, hogy semmi vagyok, ha nem csinálom rendesen a gyakorlatokat és utólag én is elmondom a véleményem. Edzés közben sosem. Volt egy megegyezésünk még anno, amikor először találkoztunk. Nekem az a dolgom, hogy edzek. Neki az, hogy megmondja a feladatokat. Volt egy feltétel: nincsen nyöszörgés. Ha lemegyek edzésre, akkor legjobb tudásom szerint csinálom a feladatokat, nem pofázok. Ha működik, akkor ok, ha nem, akkor kiszállok. Gondoltam magamban. Működik ez a felosztás. A hozzáállásom azóta sem változott, pedig nagyon sokat tanultam. Elméletben és gyakorlatban is. Most már el merem mondani a véleményem, őszintén. Mert van mire elmondani. Ha még mindig 140 kiló körül járnék, kussolnék. Van, hogy most is kussolok. Van, hogy olyan gyakorlatot csinálunk, amiről azt gondolom, hogy baromság. De van egy hierarchia, amit nem lépünk át edzés közegben. Utána lehet kritizálni. Csabi ebben nagyon jó partner, mert nem sértődik meg. Cserében ha ledagadtoz, akkor én sem. Motivál vele. Akkor is sovány leszek és többet nem mondod rám, hogy dagadt.

Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy a körülöttem lévők ámulattal néznek rám, aminek az okát egyszerűen nem tudom megfejteni. Dagadt voltam, most lefogytam. Illetve az előző előtti mondat helyesen: ...aminek az okát sokáig egyszerűen nem tudtam megfejteni. Van, hogy mostanában sem tudom eldönteni, hogy mit is gondolnak az emberek igazán. Elismerően nyilatkoznak rólam és arról, amit elértem. Ugyanakkor azt látom, hogy sokan csinálnák utánam, mégsem teszik. Csak sóvárognak. Mert nincsen rá időm, nincsen rá keret, nem szeretem a zabkását, nem tudok meglenni a napi 1 csokim nélkül stb. Most már látom, hogy ezek kifogások. Kelj fel, tegyél magadért valamit. Soha nem esett még olyan jól elismerés, mint amikor a saját vállam veregetem egy edzés után. Ezt is megcsináltam.

Többen mondják, hogy milyen jó nekem, hogy lefogytam. Úgy érzem, sokan azt gondolják, hogy ez egy ilyen fáklyás menet volt eddig. 43 kilót dobtam le a mai napig. Rengeteg edzéssel: karácsonykor, szilveszter délelőtt, éjszakai műszak után reggel, 40-45 kilométert utazva, sírógörcs határán a spinningen ülve az ülőgumók fájdalma miatt, félig elájulva, éhesen, hányás közeli állapotban, szúrós vállal stb. Lehetne folyatni a sort. De amikor reggel ráállok a mérlegre és megint kevesebbet mutat, akkor ezek az emlékek megszépülnek. És most is csak a blogbejegyzés miatt jöttek elő. A saját példámból mondom: fel kell állni, oda kell tenni magad és meg kell csinálni. Meg lehet csinálni. Agyban ott kell lenni és a betett munka meghozza gyümölcsét. A kapu mindenki előtt nyitva áll. Vagy bemész rajta és akkor lesz eredmény vagy megállsz előtte.

Nem mellékesen kitárult egy új világ előttem és egyúttal egy sztereotípia is szétfoszlott. Nagyon sok embert ismertem meg és egytől - egyig mindenki kedves volt velem. Lehet az kigyúrt srác vagy fitnesz csaj: normálisan viselkedik és megadja a tiszteletet. És éppen ezért én is megadom.

Valószínűleg csapongtak a gondolataim kicsit. Ez most nem egy túlságosan összeszedett poszt. De ki akartam írni magamból ezeket a gondolatokat. Sikerült. Továbbra is szívesen állok azok rendelkezésére, akiket tényleg érdekel a storym. És akiknek motivációt jelentek vagy tanácsot szeretnének tőlem kérni az első lépésekhez. Nem lettem tótumfaktum, nem akarok nagyképű lenni. De nincsen határtalan energiakészletem sem. Alapvetően a saját sorsom alakulására akarom a meglévő erőket koncentrálni, ezen felül pedig olyanoknak segíteni, akiknek igazán szükségük van rá.