40 kiló és 7 hónap /Hegyi Csaba gondolatai/
Állhatatosság, elkötelezettség és kitartás de nem az egészségre veszélyes módon. Nagyjából ezeket vártam és várom el azoktól akik az órámra járnak. Keményen edzünk, de biztonságosan.
Szabival sem volt ez másként. Megtette. Ma boldogan jelenthetem ki mindezt, hiszen reggel jött a szinte biztosra vett üzenet,hogy elértük a 40 kilós súlycsökkenést.
Nagy nap ez nekem? IGEN. Több összetevő miatt is. Az egyik, hogy bebizonyítottuk Szabival, hogy NINCS reménytelen eset. Nem kell lemondania senkinek a mozgás öröméről csak azért mert éppen 150+ kiló csak éppen ésszel kell edzeni. Nem tagadom, az elején voltak pillanatok amikor tartottam attól, hogy feladja. Nem lepett volna meg hiszen ekkora testet mozgatni nem kis feladat. Feladat, amit EL KELL végezni. Megtörtént. A férfi aki besétált és elkezdte és lépésenként haladt mára büszkén tud a mérlegre állni és azt mondani, mindjárt 110 alatt vagyok! Csoda ez? Egy kicsit igen, hiszen magáról sem tudta, hogy ilyen erőbedobással képes valamiért tenni.
Van azonban egy másik oldala ami korántsem a csoda kategória. Egyszerű matematika illetve némi pszichológia. Kevesebb kalória bevitele és több elégetése= fogyás. Pszichológia pedig annyi, hogy ha akarod csináld és haladj lépésenként. Nem kell hangzatos cél csak mindig a következő edzésig juss el. Mindig azt az egy csokit kerüld el amit kínálnak. Nehéz? Lehet, de betegnek lenni, „cukrosan” élni sem könnyű ahogy hallom.
Van azonban még valami amit nagyra tartok Szabiban. Nem billent át. Mértéket tud tartani. Nem lett megszállott csak éppen annyira elszánt amennyire ez a céljaihoz szükséges. Nem kompenzál, nem verseng feleslegesen. Csak csinálja. Magáért, Bogiért, a többi túlsúlyos társáért, hogy lássák, van kiút, van megoldás.
El kell kezdeni, ahogyan elkezdte Lakatos Tajti Gyuri is. 146 kilósan…Gyertek, Higgyétek el, hogy tudok, tudunk segíteni… BRAVÓ SZABI! HAJRÁ GYURI!!!
Állhatatosság, elkötelezettség és kitartás de nem az egészségre veszélyes módon. Nagyjából ezeket vártam és várom el azoktól akik az órámra járnak. Keményen edzünk, de biztonságosan.
Szabival sem volt ez másként. Megtette. Ma boldogan jelenthetem ki mindezt, hiszen reggel jött a szinte biztosra vett üzenet,hogy elértük a 40 kilós súlycsökkenést.
Nagy nap ez nekem? IGEN. Több összetevő miatt is. Az egyik, hogy bebizonyítottuk Szabival, hogy NINCS reménytelen eset. Nem kell lemondania senkinek a mozgás öröméről csak azért mert éppen 150+ kiló csak éppen ésszel kell edzeni. Nem tagadom, az elején voltak pillanatok amikor tartottam attól, hogy feladja. Nem lepett volna meg hiszen ekkora testet mozgatni nem kis feladat. Feladat, amit EL KELL végezni. Megtörtént. A férfi aki besétált és elkezdte és lépésenként haladt mára büszkén tud a mérlegre állni és azt mondani, mindjárt 110 alatt vagyok! Csoda ez? Egy kicsit igen, hiszen magáról sem tudta, hogy ilyen erőbedobással képes valamiért tenni.
Van azonban egy másik oldala ami korántsem a csoda kategória. Egyszerű matematika illetve némi pszichológia. Kevesebb kalória bevitele és több elégetése= fogyás. Pszichológia pedig annyi, hogy ha akarod csináld és haladj lépésenként. Nem kell hangzatos cél csak mindig a következő edzésig juss el. Mindig azt az egy csokit kerüld el amit kínálnak. Nehéz? Lehet, de betegnek lenni, „cukrosan” élni sem könnyű ahogy hallom.
Van azonban még valami amit nagyra tartok Szabiban. Nem billent át. Mértéket tud tartani. Nem lett megszállott csak éppen annyira elszánt amennyire ez a céljaihoz szükséges. Nem kompenzál, nem verseng feleslegesen. Csak csinálja. Magáért, Bogiért, a többi túlsúlyos társáért, hogy lássák, van kiút, van megoldás.
El kell kezdeni, ahogyan elkezdte Lakatos Tajti Gyuri is. 146 kilósan…Gyertek, Higgyétek el, hogy tudok, tudunk segíteni… BRAVÓ SZABI! HAJRÁ GYURI!!!
40 kiló és csak 7 hónap? /Futaszabi gondolatai/
Az a torokszorító érzés, amit akkor érzel, amikor valami újba fogsz. Az égő izmok az edzésen, a gombóc a gyomrodban a fontos megbeszélésnél, az éhségérzet a fogyókúránál: úgy tűnhet, ezek jelzések arra, hogy hagyd abba. Nem elég, hogy átküzdötted magad a döntés mocsarán, a kételyek erdején, most még EZ is az utadba áll. Szándékosan fizikai fájdalmat okozva, hogy rábírjon: add fel. De ezek nem ezt üzenik. Ezek a tünetek annak a jelei, hogy amire elszántad magad, az VALÓDI változás. Nem csak a gondolataidban létezik, nem álom többé, hanem VALÓSÁG. Ezek a tünetek nem azt üzenik, hogy most hagyd abba, hanem azt, hogy csináld még, csináld tovább: jó úton jársz! /Vida Ágnes/
Komolyabb mérföldkőhöz érkezett az utazásunk. Furcsa ez a többes szám, mert Csabi általában csak egyes számban beszél az egész mutatványunkról, holott az ő szerepe is igen nagy a Nagy Fogyásban. 112.9 kg. 153 kg-ról indulva. Vagyis az egyik álomhatár megvan: elértünk a -40 kg-hoz.
Reggel a sírás kerülgetett, amikor ráálltam a mérlegre. Tegnap este már bizseregtem kicsit, mert éreztem, hogy ma reggel valami nagy dolgot közölhetek Csabival, szokás szerint 7 előtt elküldve a reggeli testsúlyt. Igen, ezt is csináljuk: reggel méredzkedek, az adatot csalás nélkül küldöm Csabinak. Ő vagy gratulál vagy hallgat, de este mindenki megérzi edzésen, ha reggel nem tetsző adatot küldtem üzenetben.
112.9. Még ízlelgetem a számokat. Lement 40 kg. Csabi nem felejti megemlíteni most sem és máskor sem, hogy tulajdonképpen fegyelmezetten megyek az kijelölt úton és meg is van az eredménye. Persze. Kívülről ez látszik. Belül azonban sokat örlődtem az elmúlt 7 hónapban. Volt sok holtpont. 140 kg környékén, 130 kg környékén és Szilveszterkor, amikor Csabiban is éreztem minimális csalódottságot, hogy a kitűzött célt nem sikerült megugrani: 120 kg. Aztán mindig volt valami, ami továbblendített. Vagy egy jó szó vagy egy beszélgetés vagy táplálkozási tanács és persze a család támogatása.
112.9. Még mindig nem hiszem el. Holnap reggel is ráállok a mérlegre. Szépek ezek a számok. De messze még a vége. Most már tényleg minden dekáért vért izzadok. De most már nem adhatom fel. Sokszor olvastam más bloggerek billentyűzetéből, hogy az olvasók és követőik adtak nekik erőt egy – egy fordulóponton. Amikor éppen fel akarták adni a tevékenységüket, akkor jött egy üzenet vagy egy komment, ami új erőforrást biztosított a folytatáshoz. Én ugyanígy vagyok ezzel: az a fajta őszinte érdeklődés és kíváncsiság, amivel találkozom a fogyásom kapcsán: hihetetlen energiákat szabadít fel. Már írtam róla, de meg kell említenem: amikor számomra ismeretlen emberek gratulálnak és támogatásukról biztosítanak, mert olvassák a blogot és ismerik a storymat: na, az nagyon felemelő érzés. Pedig semmi mást nem csinálok, mint az évek alatt felszedett kilókat adom szépen le. Más kérdést, hogy a mai kor egy olyan kor, amikor kiveszett a kitartás és sok az elhízott ember.
Csabi a bal oldalon említette, hogy megfelelő mértékben vagyok elszánt. Örülök, hogy így látja. Szeretném kicsit láttatni a mögöttes részt is. Az elszántság egy dolog: a folyamat jár lemondásokkal. Sokakkal beszélgettem már étkezésről (ez menet közben sokat alakult, külön postot érdemel később), edzésekről, mozgásformákról stb. Nagyképűség nélkül: mentálisan nagyon erősnek érzem magam. Ezelőtt zabáltam: ha Mekibe mentünk 4 sajtburger volt a minimális rendelés; ha Karácsonykor meglátogattuk a szüleimet 1 rúd diós bejgli elment a töltött káposzta vacsi után filmnézés mellé; ha Anyám sütött valami süteményt, akkor egy fél tepsi bement az Íze kedvéért; ha volt itthon kolbász, akkor 25-30 centi volt az adag vacsorára fehér kenyérrel.
Jött egy kattanás is az edzésekkel: 70% táplálkozás, 30% edzés. Ez lett az egyik alapelvem. Reggelire zabkása, húsok közül szárnyasok főleg, köretnek rizs, rossz szénhidrátok elfelejtve, cukros sütik elfelejtve. Van élet az üveghegyen túl: egészségesebbnek érzem magam, mint valaha és fittebb vagyok, mint korábban bármikor.
Lemondás az együttlétekről: két gyermekem van, ezt talán többen tudják. És egy fantasztikus TÁRSAM, aki a Feleség szó talán nem is megfelelő: inkább EGÉSZSÉG ő nekem, nem feleség. A lelki társam, a hiányosságaim kiegészítője: mindenkinek ilyen Társat kívánok egy életre. Én révbe értem. DE! amikor elmegyek edzésre, amikor futni indulok, akkor nem a családdal vagyok. A tolerancia mértéke Bogi részéről nem mérhető magasságokban van. Megbeszéltük az elején, hogy mi a cél és ehhez milyen út vezet. Én edzek keményen, ő viszi a család feladatait, amikor én távol vagyok. Soha, ismétlem soha nem hallottam tőle, hogy „maradj itthon inkább velünk” vagy „minek mész már megint”? Bemutattam Csabinak, bemutattam Dórinak, bemutatom majd Dávidnak is. Fontos, hogy lássa: ezek az emberek segítenek nekem és ők is lássák: ez a fantasztikus nő áll mögöttem és ezért tudok teljesíteni, mert ő erőn felül teljesít itthon helyettem is.
112.9. Most még elvagyok ezzel a számmal, mert egy nagyon komoly mérföldkő. A mai napból még kb. 30 perc van hátra. Nem fekszem már éjfélig. A család már alszik, én mindjárt magamba mélyedek egy kicsit és élvezem a perceket. Megcsináltam. Ez most mindennél fontosabb és erőt ad a folytatásra. Több cél is lebeg előttem és van egy EDZŐM és tőbb segítőm is, aki segít ennek megvalósításában. Megyünk tovább! Hajrá!
Az a torokszorító érzés, amit akkor érzel, amikor valami újba fogsz. Az égő izmok az edzésen, a gombóc a gyomrodban a fontos megbeszélésnél, az éhségérzet a fogyókúránál: úgy tűnhet, ezek jelzések arra, hogy hagyd abba. Nem elég, hogy átküzdötted magad a döntés mocsarán, a kételyek erdején, most még EZ is az utadba áll. Szándékosan fizikai fájdalmat okozva, hogy rábírjon: add fel. De ezek nem ezt üzenik. Ezek a tünetek annak a jelei, hogy amire elszántad magad, az VALÓDI változás. Nem csak a gondolataidban létezik, nem álom többé, hanem VALÓSÁG. Ezek a tünetek nem azt üzenik, hogy most hagyd abba, hanem azt, hogy csináld még, csináld tovább: jó úton jársz! /Vida Ágnes/
Komolyabb mérföldkőhöz érkezett az utazásunk. Furcsa ez a többes szám, mert Csabi általában csak egyes számban beszél az egész mutatványunkról, holott az ő szerepe is igen nagy a Nagy Fogyásban. 112.9 kg. 153 kg-ról indulva. Vagyis az egyik álomhatár megvan: elértünk a -40 kg-hoz.
Reggel a sírás kerülgetett, amikor ráálltam a mérlegre. Tegnap este már bizseregtem kicsit, mert éreztem, hogy ma reggel valami nagy dolgot közölhetek Csabival, szokás szerint 7 előtt elküldve a reggeli testsúlyt. Igen, ezt is csináljuk: reggel méredzkedek, az adatot csalás nélkül küldöm Csabinak. Ő vagy gratulál vagy hallgat, de este mindenki megérzi edzésen, ha reggel nem tetsző adatot küldtem üzenetben.
112.9. Még ízlelgetem a számokat. Lement 40 kg. Csabi nem felejti megemlíteni most sem és máskor sem, hogy tulajdonképpen fegyelmezetten megyek az kijelölt úton és meg is van az eredménye. Persze. Kívülről ez látszik. Belül azonban sokat örlődtem az elmúlt 7 hónapban. Volt sok holtpont. 140 kg környékén, 130 kg környékén és Szilveszterkor, amikor Csabiban is éreztem minimális csalódottságot, hogy a kitűzött célt nem sikerült megugrani: 120 kg. Aztán mindig volt valami, ami továbblendített. Vagy egy jó szó vagy egy beszélgetés vagy táplálkozási tanács és persze a család támogatása.
112.9. Még mindig nem hiszem el. Holnap reggel is ráállok a mérlegre. Szépek ezek a számok. De messze még a vége. Most már tényleg minden dekáért vért izzadok. De most már nem adhatom fel. Sokszor olvastam más bloggerek billentyűzetéből, hogy az olvasók és követőik adtak nekik erőt egy – egy fordulóponton. Amikor éppen fel akarták adni a tevékenységüket, akkor jött egy üzenet vagy egy komment, ami új erőforrást biztosított a folytatáshoz. Én ugyanígy vagyok ezzel: az a fajta őszinte érdeklődés és kíváncsiság, amivel találkozom a fogyásom kapcsán: hihetetlen energiákat szabadít fel. Már írtam róla, de meg kell említenem: amikor számomra ismeretlen emberek gratulálnak és támogatásukról biztosítanak, mert olvassák a blogot és ismerik a storymat: na, az nagyon felemelő érzés. Pedig semmi mást nem csinálok, mint az évek alatt felszedett kilókat adom szépen le. Más kérdést, hogy a mai kor egy olyan kor, amikor kiveszett a kitartás és sok az elhízott ember.
Csabi a bal oldalon említette, hogy megfelelő mértékben vagyok elszánt. Örülök, hogy így látja. Szeretném kicsit láttatni a mögöttes részt is. Az elszántság egy dolog: a folyamat jár lemondásokkal. Sokakkal beszélgettem már étkezésről (ez menet közben sokat alakult, külön postot érdemel később), edzésekről, mozgásformákról stb. Nagyképűség nélkül: mentálisan nagyon erősnek érzem magam. Ezelőtt zabáltam: ha Mekibe mentünk 4 sajtburger volt a minimális rendelés; ha Karácsonykor meglátogattuk a szüleimet 1 rúd diós bejgli elment a töltött káposzta vacsi után filmnézés mellé; ha Anyám sütött valami süteményt, akkor egy fél tepsi bement az Íze kedvéért; ha volt itthon kolbász, akkor 25-30 centi volt az adag vacsorára fehér kenyérrel.
Jött egy kattanás is az edzésekkel: 70% táplálkozás, 30% edzés. Ez lett az egyik alapelvem. Reggelire zabkása, húsok közül szárnyasok főleg, köretnek rizs, rossz szénhidrátok elfelejtve, cukros sütik elfelejtve. Van élet az üveghegyen túl: egészségesebbnek érzem magam, mint valaha és fittebb vagyok, mint korábban bármikor.
Lemondás az együttlétekről: két gyermekem van, ezt talán többen tudják. És egy fantasztikus TÁRSAM, aki a Feleség szó talán nem is megfelelő: inkább EGÉSZSÉG ő nekem, nem feleség. A lelki társam, a hiányosságaim kiegészítője: mindenkinek ilyen Társat kívánok egy életre. Én révbe értem. DE! amikor elmegyek edzésre, amikor futni indulok, akkor nem a családdal vagyok. A tolerancia mértéke Bogi részéről nem mérhető magasságokban van. Megbeszéltük az elején, hogy mi a cél és ehhez milyen út vezet. Én edzek keményen, ő viszi a család feladatait, amikor én távol vagyok. Soha, ismétlem soha nem hallottam tőle, hogy „maradj itthon inkább velünk” vagy „minek mész már megint”? Bemutattam Csabinak, bemutattam Dórinak, bemutatom majd Dávidnak is. Fontos, hogy lássa: ezek az emberek segítenek nekem és ők is lássák: ez a fantasztikus nő áll mögöttem és ezért tudok teljesíteni, mert ő erőn felül teljesít itthon helyettem is.
112.9. Most még elvagyok ezzel a számmal, mert egy nagyon komoly mérföldkő. A mai napból még kb. 30 perc van hátra. Nem fekszem már éjfélig. A család már alszik, én mindjárt magamba mélyedek egy kicsit és élvezem a perceket. Megcsináltam. Ez most mindennél fontosabb és erőt ad a folytatásra. Több cél is lebeg előttem és van egy EDZŐM és tőbb segítőm is, aki segít ennek megvalósításában. Megyünk tovább! Hajrá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.