"...az én kitartásom, de a közös célunk..."

Kedves Olvasó!

Engedd meg, hogy egy régi csapattársam történetét, kételyeit, szenvedéseit, hullámvölgyeit és hullámhegyeit eléd tárjam. Furcsa érzés, hogy pont az előző bejegyzésem ihlette a sorokat, de örömmel vettem, amikor megkérdezte, hogy érdekelne-e a története. Első olvasásra talán nem lesz benne semmi extra. Ugyanakkor úgy gondolom érdemes rajta elgondolkodni: sokan vesződünk / vesződtünk hasonló problémákkal, gondolatokkal. Minden fejben dől el, ezt nem győzöm elégszer magamnak sem mondani.

Nyitrai Zoli története. A levél tartalmát Zolival egyeztetve változtatás nélkül közlöm, a köszönéseket vettem csak ki belőle. :)

…nos elkezdeném ezt a pár soros memoáromat, hangsúlyozva, hogy továbbra sem szeretek olvasni,

írni pedig nem is tudok, úgy hogy ez olyan lesz amilyen…. 

Visszatérve az alapokhoz, ott kezdeném, hogy Dr. Árvai János és az én barátságom a születésünkig nyúlik vissza, 16 nap van köztünk és Kövesden szomszédok voltunk. Ez a barátság a nagyon ritka fajta barátságok közé tartozik, ha van ilyen, ha nincs akkor egyedül álló, szinte testvéri……

Ha nem haragszol, szeretnélek egy kicsit kijavítani a 90-es évek legelején, Mezőkövesden újra megjelenő kézilabda megalakulásával kapcsolatban.Onnan kezdeném, hogy kb. 1987-88 körül megszűnt a mezőkövesdi Munkás kézilabda „szakosztálya”, és ezzel a klub szintű kézilabda is. Pár évig parkoló pályára is került ez a sportág a városban, és talán egy kicsit az iskolákban is.

Majd ezt követően a megszűnt „szakosztály” ifi csapatából, és 80-as évek végén a kövesdi gimi kézi suli csapatából, és a város kézilabdázni szerető fiataljaiból, ha kihagytam valakit, akkor elnézést, megmaradt kézizni szerető játékosokból és edzőkből, és a 2-es ált suli tesitagozatos osztályából és tanáraiból, indult el az a kezdeményezés, hogy Kövesden újra kellene éleszteni ezt a sportágat. Itt Baranyi Dezsőre, Barczi Bercire, Horváth Endrére gondolok, edzői téren. (a játékosokba nem megyek bele, nem akarok kihagyni senkit) Ekkor kezdődött el, hogy Kövesden egy általános iskola, tesitagozatos osztályának, külön kézi edzője, és külön kapus edzője legyen. (ez volt a mi osztályunk) Majd mikor már megye 1-ben elindultak a dolgok, a felnőtt és ifi csapat is, akkor jött Juhász Pisti és lett a mi, aztán a Ti edzőtök. Pisti vállvetve kivette a részét a kövesdi kézilabdában, ez vitathatatlan, de ez nem az ő álma volt, hanem ő is csak egy álom része volt….

…folytatnám a kis saját gondolatomat tovább, szóval én is nyomtam a kézilabdát NB II-ig, majd bevonultam katonának….és véget ért az aktív sport, jött a nagybetűs élet, és a meló, és a nulla mozgás!

..ez a mozgás nélküli folyamat borzasztó sokáig tartott, és hát mit tagadjam, én is megismerkedtem a hajnalig tartó bulikkal, az itallal, a dohányzással, és azóta is főzetek magamnak házi pálinkát minden évben, ami minden évben elfogyott eddig, és amit nagyon szeretek.

Kb. 10 éve letettem a cigit, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, azonnal 10 kg felrohant rám, úgy hogy szinte észre sem vettem, na itt kezdődött el minden…..

Nehezen szoktam le, elég is volt egy életre azt hiszem, de a cigi hiányát pótolni kellett valamivel. A kaja és a pia pontosan hozta a tőle várt eredményeket, a cigit azóta sem szívom, de a ruhatáramat többször lecseréltem már. Eközben a Jánossal tartó barátságunk folyamatosan tartott, és azt tudni kell, hogy Ő a világ legkitartóbb, legcéltudatosabb, embere és a legjobb barátja.

A mozgást ő szinte soha nem hagyta abba teljesen, mint én, kisebb-nagyobb kihagyások voltak nála, de az ő életében mindig jelen volt. Amivel én tisztában is voltam. Ő megmaradt egy jó, sportos alakú pasinak, én vele szemben pedig elkezdtem dagadni, de förtelmesen.

Kilók terén, az életem alakulása: 1996-ban bevonultam 72 kg., 2003-ban nősültem 92 kg., 2006-ban született a lányom 105 kg. Itt volt az első alkalom, hogy elegem lett magamból, és egy 4 hónapos mozgás nélküli kemény diétával lefogytam 92 kg-ra. …de gyarló az ember és nem tanul, mint majd azt látod a továbbiakban…

Ezt követően szépen vissza is jött minden kiló kb. 1,5. év alatt. Egyik este János eljött hozzánk a feleségével, és megláttam Őt pólóban. Mondtam neki azta, ez meg mi?! Egy kigyúrt gyerek állt előttem az én dagi testemmel  szemben. Gondoltam, hogy itt az én időm, én is ilyen akarok lenni…. és másnap reggel már együtt is voltunk lent a teremben.

Neki kezdtünk az edzésnek, (módjával) és kb. 20 perc után olyan szinten leesett a vércukrom, hogy én azt hittem rögtön meghalok. Felváltotta az edzést a cardió. Ellipszis, kerékpár. Mentek is lefelé a kilók. Jött velem János folyamatosan a teremben, volt többször is, hogy Ő napi kétszer edzett, csak mert én azt szerettem volna hogy velem legyen és buzdítson!...de valahogy nem fogott a hely,….nem éreztem az ízét,….mondogattam is magamban Istenem, csak hívjon már fel, hogy neki közbejött valami, és akkor a mai edzés kimarad…

Aztán ellaposodott a lelkesedésem és abbahagytam.

Ezt követően 2012 december végét írtuk, kb. 2 db nadrág volt jó rám, ha lépcsőt láttam sírva fakadtam, és jött a mérleg! 121 kg-ot mutatott! Azt hittem a föld megnyílik alattam, úgy szégyelltem magam. Persze megint menekülés a legjobb barát karjaiba!! Segíts, mondtam neki, ami ez a részéről természetes volt!! Itt már azért agyban jóval elszántabb voltam, letettem a piát teljesen és elkezdtünk lejárni edzeni, heti négyszer 2 órát, az edzések végén mindig futás. Hetente 100-200 métereket emeltem a távon. Elkezdett fájni a lábam nekem is mint Neked. Mi legyen? Elkezdtük elemezni a mozgásomat, míg nem kiderült, hogy a cipő amiben futok teljesen végig éri a lábam, és futás közben visszahúzom a lábujjaimat, és azért fáj. Vettem én is egy jó cipőt és kezdtem élvezni a futást, amellett ,hogy: (futni is borzasztóan utálok) Nagy dolognak kellett történnie ahhoz, hogy ha csak háromszor mentünk le edzeni. Amikor úgy jött ki, hogy hajnali egykor végeztem a melóval, akkor Jánost fél kettőkor felvettem és, mint a megszállottak mentünk edzeni a non-stop terembe!! Kőkemény volt, jött is az eredmény. Június elejére lefogytam 104kg-ra. A régi cuccok rám jöttek, atlétában ki tudtam menni az utcára, amit már nagyon régen szerettem volna. De…….

Mindig az k…a de!!! Jött a nyár, Zolika újra hanyagolni kezdte az edzéseket, ami abba is maradt megint. János nem mehetett le helyettem is edzeni. Bulik, kaja,pia,…no mozgás..

Jött az ősz, mondom a nyári ruháim már nem érnek be! Úristen, hol a mérleg? 116 kg. Nagyon mérges lettem magamra, hogy nem tisztelem magam és az elvégzett munkámat annyira,hogy így az egyik pillanatról a másikra megfeledkezek mindenről!! Többet ilyet nem teszek magammal és a barátommal sem!!!

Most már két hete újra együtt edzünk, élvezek minden teremben töltött percet! Köszönök a Családomnak és a Barátomnak mindet!!!!

Zoli, köszönöm az őszinteséged és hogy hozzájárultál a közzétételhez!