"...az én kitartásom, de a közös célunk..."

(Vissza)Fejlődéstörténet

Talán azzal kezdeném, hogy ez az iromány nem nélkülözi a szókimondást, bár trágár szavak és kifejezések nincsenek benne. Kendőzetlenül őszinte leszek, mert ha ezzel 1 embernek is felnyitom a szemét, akkor már megérte billentyűzetet ragadni.

Hol is kezdjük? Még általános iskolában talán. Visszamegyünk a „kályháig”, hogy a mostani állapot teljesen érthető legyen.

5. osztályos koromban új testnevelő tanár érkezett a suliba. Juhász Istvánnak hívták / hívják őt, jelenleg a Magyar Kézilabda Szövetség szakmai igazgatója. Akkor még csak szimpla testnevelő tanár volt, igaz, nagy tervekkel. Az első nagy terve az volt, hogy meghonosítja a kézilabdát Mezőkövesden. Ez eddig szép történet, de hogyan kapcsolódik az hozzám? Bekerültem én is a csapatba és csodálatos élményekkel gazdagodtam, amellett, hogy egy héten volt 5-7 edzés. A korosztályunkban sok, később világklasszissá érett srác is szerepelt (Iváncsik Gergő, Nagy Laci stb), így igazán nagy eredményt nem értünk el soha, de a barátságok megmaradtak és az edzettségi állapotunk is igen jó alapnak bizonyul a mai napig. Akkor még nem voltam elhízva.

Kölyökkoromban megettem mindent, ami az utamba került, a család sosem figyelt igazán arra, hogy mit is jelent egészségesen étkezni. Ez nem kritika, annak idején (80-as évek vége, 90-es évek eleje) nem nagyon voltak még ilyen hangzatos szavak, mint reformétkezés, meg egészséges életmód stb. Ez persze nem kellett volna, hogy gátja legyen az egészségnek, de mindenki jobbára azt ette, amit meg tudott csinálni vagy éppen amihez hozzájutott. Mozogtunk rengeteget, nem volt még Facebook, internet, chat. Volt viszont szép füves meg betonos pálya, ahol lehetett rúgni a bőrt éjjel – nappal, volt egy kerítés, ami fölött vérre menő tollaslabda csatákat vívtunk. Nem is volt nagyon elhízott gyerek. De minden jónak vége szakad egyszer.

Eljött a főiskola időszaka, és mivel soha nem voltam olyan istenadta tehetség a kézilabdához, hogy abból éljek meg, így megmaradt hobbinak. Voltak helyette féktelen bulik, sör hegyek, pálinka lejtők, hajnali hamburger vagy kettő hamburger, gyorskaják, fergeteges bulik. Jöttek fel szépen a kilók. A családban az elhízás komolyan jelen van: Nagyanyám, Keresztanyám, Apám mind elhízottak.

Nem érdekelt, hogy nő a súlyom, mert nem akartam róla tudomást venni. Nem gátolt semmiben sem tulajdonképpen és akkor még egyáltalán nem figyeltem arra, hogy mi lesz mondjuk 50 éves koromban.

Aztán véget ért a Főiskola, jöttek a munkás évek. Bekerültem a média világába, nagykanállal ettem az életet és a jobbnál jobb partikon habzsoltunk mindent. Égetett szesz és sör mindig volt dögivel, nem is lehetett más a vége, mint brutális elhízás.

Megszületett a Kislányom, majd nemsokára a Kisfiam is és mintegy megvilágosodtam. Ha így folytatom, lehet, hogy ez érettségire már nélkülem készül fel. De nem tettem semmit. Az elodázás nagyművésze lettem: ejh, ráérünk arra még.

Aztán eljött a pillanat, amikor már tarthatatlanná kezdett válni a dolog, de még mindig nem magamtól ébredtem erre rá, hanem egy kedves Barátom fotója ébresztett fel. (Ezért azóta is hálás vagyok neki)

Ez a srác, Laci, 100 kiló környékéről jött le 75-80 kilóra. Pár hónap alatt. Leesett az állam, amikor megláttam a fotóját. Kapcsolatfelvétel azonnal és faggatás: mit csinál? Fut. Fut? Áhh, ez nekem nem menne, sosem volt barátom a rekortán vagy a salak pálya.

Mindegy, egy edzésre lemegyek, aztán majd meglátjuk. Margitsziget, MAC, Dagadt Köcsög futócsapat, edzés. Mindenki barátságos, egy csapásra új embereket ismerek meg, bemelegítek, futok. Rossz cipőben. Fáj a térdem. Veszek szép futó cipőt és egyre több futó cuccot. Egyre többet futok, elszánt vagyok. Futok betonon, terepen, füvön, mindenhol. Futok belföldön, futok külföldön, nagyokat fogadkozok. A térdem egyre jobban fáj. Már nem futok, mert nem tudok lépni sem. Közben lemegy 18 kiló, kezdek emberi formát ölteni. Próbálok figyelni az étkezésre. Nem futok, nem érdekel az étkezés sem. Jönnek vissza a kilók. Nem tudják mi baja a térdemnek, szervi elváltozás nincsen. Visszajött minden leadott kiló, boldogtalan vagyok. Végre van normális kezelés a térdemre. Felépülök, de már nincsen nagy kedvem futni. Ránézek a gyerekre és megint elkezdem. Teljesen rendszertelenül, csinálom, mert kell, de nem okoz örömet. A térdem legalább nem fáj. Létrejön a futaszabi blog, hátha nagyobb lesz a motiváció. Egyre többet írok, egyre többen olvassák. Továbbra sem okoz örömet a futás.

Villámcsapás érkezik. Hegyi Csaba a facebookon. Meglátom egy fotóján, hogy valami spartan traininget csinál. Az meg mi a Jóisten? Utána nézek kicsit és ráírok Csabira. Itten vagyok én, mint tesztalany, akar-e ezzel a szituval valamit kezdeni?

Egy kicsit visszaugorva az időben. Csabit még a főiskolán ismertem meg. Nem annyira kedveltük egymást. Nem egyezett valamiért az értékrendünk. Azóta nagyot fordult velem a világ, vele nem annyira J Volt / van egy stílusa, ami nem mindenkinek fekszik. Most már szimpatikusabb, hogy nem áll be a sorba, nem akar mindenkinek megfelelni. Rendben van is ez így.

Akar kezdeni a szituációval valamit. Üljünk le megbeszélni. Találkozunk az edzőteremben. Rá sem nagyon lehet ismerni Csabira. Felépítette a testét, nem is nagyon hasonlít főiskolai önmagára. Csak a stílusa. Végignéz rajtam, de nem húzza el a száját. Jó kezdés, ebből még lehet is valami. Ok, nagyon kemény lesz az út, biztos rá akarok lépni, mert utána nem lesz kiszállás. Hagyjál már lógva Öreg, mi az, hogy nem lesz kiszállás? Akkor még nem tudtam, hogy létezik addikció, ami a funkcionális edzések iránt alakul ki az emberben.

Eltelik pár hét, mire lemerészkedem az első edzésre. Kicsit furcsán érzem magam az edzőteremben, nem az én világom (volt). Átöltözök, még mindig idegennek érzem magam. Azon gondolkodom, vajon hogyan fogom magam érezni, milyen érzésekkel távozom. Mérlegelni otthon mérlegelek, de kiakad a szerkezet. 153 kgnál több vagyok. Ezzel a tudattal még inkább parásak az edzés előtti pillanatok. 153 kg. Leírni is sok.

Aztán elkezdődik az edzés. Esetlenül mozgok, de a mellettem próbálkozó srácok (Geri és Gabi), illetve a másik oldalon ugrabugráló csaj (Andi) átlendít párszor a holtponton. Letoljuk az 1 órát és elégedetten, bár sajgó izomhelyekkel megyek öltözni. Elhatározom, hogy veszek egy bérletet legközelebb.

Most már nincsen visszaút. Van bérletem, jönni kell. Közben bújom a táplálkozással kapcsolatos oldalakat: mit egyek, mikor egyek, mennyit egyek? Csabival is egyeztetek, kapok pár jótanácsot. Étrend összerakás. Nem aszketikus, de korrekten diétás: reggelire zab, lehetőség szerint vízzel (ez volt a kezdeti elképzelés, nem ment, maradt a natúr joghurt), ebédre ami van, de 50% az előzőekhez képest; vacsorára fehérje (turmix vagy túró). Érdekes, hogy étkezésben bármire képes vagyok, ivásban viszont van pár dolog, amihez nagyon komoly önfegyelem kell és nem is tartom maradéktalanul: pálinka, sör le-lecsúszik most is. Volt egy komoly meghasonulásom az első hetekben: szépen mentek le a kilók, egyik hétvégén megittam 4 sört és visszajött 1,5 kiló. Sokkot kaptam, kétszer olyan intenzíven kellett edzenem a következő héten, hogy visszaálljon a rend.

Csordogáltak az edzések, dolgoztam becsülettel. Köredzések, állomások, Sunrise egyéni edzés a kis létszám miatt. Ezek a legjobbak. 1.5 óra tömény szenvedés, de embertelenül jól érzem magam utána.

Vissza a történetiséghez. 150 alá kerülni nem volt nagy művészet. Edzés után megittam a kis fehérje tumixomat, nem ettem már akkor semmit, betartottam az étkezést és kész. 140-150 között volt egy holtpont, de két keményebb edzéssel azon is túllendültem. Amikor már 140 alatt voltam, kezdett megjönni az addikció. Ha csinálom, működik. Ettől több nem kell a rászokáshoz.

Összejött egy pár fős kemény mag: követtük Csabit mindenhova, ahol edzést tartott. Elképesztően tudatos lettem: ettem, amit lehetett, nagyon ritkán csábultam el; csináltam a feladatokat, amiket edzésen kellett, próbáltam kilépni a komfortzónámból, amikor csak tudtam; egészségesen próbáltam élni, amennyire csak bírtam. A befektetett munka meghozta gyümölcsét. Elértem a 130 kilós határt. És itt áttört valami. Eddig is láttam, hogy a betett meló után mit veszek ki: kinőtt nadrágok, „újrafelvehető” farmer, sokkal fittebb mindennapok, de itt teljesen bepörögtem.

Bootcamp edzés a Margitszigeten egy éjszakai műszak után, a város másik végében (a Sunrise Crossfight Arenaban) és jó szombat reggeli egyéni edzés. És a shownak nincsen vége. Komoly célt tűztünk ki. A többes szám indokolt. 120 alá kerülni év végéig. 3 hónapunk van rá. Megint indokolt a többes szám. Csabi olyan, mintha velem együtt szenvedne. Amit eddig nem vettem észre: nagyon jó pszichológus, jó pedagógiai érzékkel. Amikor kell, üvölt mellettem, hogy bírjam még a planket. Ha kell, akkor a legjobb pillanatban dicsér meg. Kellenek ezek a visszajelzések, mert enélkül bizony elvesznék. Totális offenzíva indul most azonban a kilók ellen. Látványos az eddig elért eredmény is, de ami most jön…na az lesz igazán sokkoló. Ebben 3 legfőbb partnerem van: csodálatos Feleségem, aki mindenben támogat; Hegyi Csaba, akivel minden edzés különleges, mert nincsen két egyforma és akinek bizonyítani akarok, így az akaratom lassan vassá válik; a Kőbányai Különítmény (Kriszti, Andi, Geri és Tamás), akik nem felejtik el egyetlen nap sem megemlíteni, hogy jó, amit csinálok, (és persze jönnek velem edzeni) pedig számomra mindannyian példaképek, mert iszonyat sokat letesznek az asztalra sport címszó alatt. Ha ők velem, ki ellenem?

Aki akar, velem tarthat, akár virtuálisan (futaszabi.blog.hu), akár élőben, bármelyi Spartan Fighter edzésen.

ui.: nem írtam a győzelmekről, amely utunkat követi: a Kisfiam most még nem érti igazán, mi történik az Apukájával, de remélem hamarosan büszke lesz rám ő is, mint én már most rá; csörög a telefon, felveszem és valaki izgatottan gratulál az elért eredményekhez; régen látott kollégák írnak rám és kérnek tanácsot; és ami a legfontosabb: a 4.5 éves kislányom ad puszit és mondja: ÜGYES VAGY APA! :)