Lassan már magam is unom a sok posztot, de jólesik kiírni magamból. Később meg majd jó lesz visszaolvasni. És remélem, a gyerekeim is büszkén olvassák majd, honnan indult az apjuk és hova ért el.
Későn ébredtem, igazság szerint nem gondoltam volna, hogy erőt veszek magamon és szombat reggel kikelek az ágyból 5:30kor. Nem is sikerült. :) 5:45kor viszont igen. Elszórakoztam egy kicsit a mellpánttal és végül 6:05kor léptem ki a kapun. Gyors bemelegítés már indultam is. Valamiért tetszik a köd. Sejtelmes. Hideg. Vazze, a sapkám otthonmaradt. A 2. kilinél már vizes volt a hajam. Nem szeretem a ködöt. Mindenem vizes már, pedig még több, mint a fele hátravan. Papír kutya lennék? Nem, végigtolom.
Első kili 7:27. A második is. Mi van velem? Ilyen egyenletesen tolom? Aztán azért van egy kis törés. De nyomom és jól is esik. Döbbenet, milyen kéglik vannak a 18. kerben. Azt mondják az embereknek nincsen pénze, pedig dehogynem. Több tízmilliós villák között baktatok és csak ámulok. Még mindenki alszik, csak én rovom a kilométereket. I'm a runner: jut eszembe a kulcsmondat, amit mindig mondogatok magamban, amikor már éppen visszafordulnék és feladnám.
Közben eszembe jutnak példaképeim is: Balogh Ádi, Futónyuszi, Lacika, Evelin, DK, Hortobágyi Gyuszi, az egész DK Team és nem utolsó sorban Lubics Szilvi. Aztán Majorosi Peti tegnapi mondatai zakatolnak futás közben zene helyett a fülemben: "Jövő héten 7 kilit futok, hogy majd meg tudjam mutatni nekem az eredményt!" Nekem? De miért? Mert őt meg én motiválom. Jó érzés.
Basszus, elfogyott a járda alattam, most már terepen futok. Ja, nem is, csak felmarták a betont és újrarakják. Ohhh, belegázolok a lerakott murvába. :) Hmmm, véget ér egy bokorban a járda melletti füves terület. Választhatok: átugrom a kis cserjét vagy visszafordulok. Az ugrás mellett döntök. Gátfutó módjára szökellek át. Az már csak pár száz méterrel arrébb jut eszembe, hogy mi lett volna, ha a másik oldalon egy mély árok van? Nem láttam ugyanis semmit a cserjétől. :)
Megyek azért tovább, majd megcsinálom életem leghosszabb gyalogos piros lámpáját: végeláthatatlan ideig várakozom, de már felébredt a város és sok a kocsi.
Hazafelé veszem lassan az irányt. Még egy fotó belefér, közben pedig azon jár az eszem, hogy ma nem futok 7,1 kilit, mert nem fér bele egyszerűen. Sem időben, sem távban. Azon gondolkodom, merre rövidítsek. Aztán megrázom magam és azon kattogok, hogy milyen érzések lennének rajtam úrrá egész nap, ha most feladnám? Ezért keltem fel hajnalban? Mit mondok majd a Feleségemnek, ha hazaértem? Kicsim, 7,1 kilit akartam futni, de 6 kilinél feladtam? Nem, megcsinálom. A vége teljesen tervezés nélküli, össze - vissza kanyargok az utcákon, aztán egyszercsak megszólal a telefon: You have reached your goal.
Hálás vagyok magamnak, mert nem adtam fel és büszke vagyok a mai napra is. A futás még hagy kívánnivalót maga után, de végigcsináltam, amit elterveztem. Az utolsó kiliken sokkal jobban érzem magam, áttört valami pszichikai gát: a távot eldöntöttem futás közben és onnantól könnyedebbek voltak a méterek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.