Mottó:

Anya, kimehetek cseresznyét szedni?

De Kisfiam, tél van.

Tudom: sál + sapka.

(Kicsit érzelgős, kicsit hosszú post következik. A kockázatok és mellékhatások tekintetében, kérjük, keresse fel orvosát, gyógyszerészét!) :)

Tegnap este nem volt dolgom volt, így nem tudtam elmenni futni, de ma pótoltam. De ne szaladjunk ennyire előre.

A munkahelyemen minden nap egy közös megbeszéléssel indul, ahol az elmúlt nap gazdasági eseményeit tárgyaljuk ki vagy éppen főnökeink tréninget tartanak nekünk: ezen a héten a motiváció, cél és a cél eléréséhez szükséges eszközök voltak porondon, jobbára kötetlen beszélgetés formájában.

Egyik főnökünk, nevezzük Petinek, ha már ez a neve, kedd reggel széles vigyorral üdvözölt, amit hirtelen nem is tudtam hova tenni. Kérdeztem is tőle, hogy minek köszönhetem a kitüntető figyelmet. (ez jelenthetett volna akár rosszat is. :)) A válasz: majd megtudod.

Aznap a motiváció és cél volt a reggeli téma: kiderült, hogy Peti (akiről tudnivaló, hogy reggelente konditerembe jár és néhanap fut) reggel felkelve kedvetlenül forgolódott az ágyban, mert igencsak nem volt kedve mozogni indulni. Jó geek módjára telefonján fellapozta a FB-t, ahol rátalált az előző éjszaka postolt blogomra. Elolvasta, elment futni.

Legnagyobb megdöbbenésemre, ki kellett állnom a többiek elé és el kellett mondanom, hogy miért kezdtem el futni, hol futok (itt azért becsúszott egy kis DK promó) és hol tartok most. Baráti vállveregetés lett a jutalmam és nem mellesleg lehet, hogy Peti is jön Siófokra. :) Nehéz elhinni, hogy dagadt köcsögként példává tud válni az ember, mégis ez történik. A kollégák sorban állítanak meg és kérdezgetnek. Furcsa ez nekem, már-már hihetetlen.

Nosza, ma délelőtt én is kedvet kaptam. Kinéztem az ablakon és szemerkélt ugyan az eső, így gyorsan vissza is ültem gép elé, ahol a DK Team csoportban megláttam, hogy a többiek is készülnek a délutáni sziget turnéra. Abban biztos voltam, hogy most nem megyek be a városba, de erőt vettem magamon és felöltöztem.

Amikor kiléptem a kapun, még nem tűnt vészesnek a dolog, de nem bántam meg, hogy elhoztam a sapkám.

Gyors bemelegítés és már neki is iramodtam. Hideg van- K***a hideg. Mindegy, dacolok az elemekkel. Futó vagyok vagy az leszek egyszer.

Nem tudom, ki hogy van vele, néha egész komoly butaságokon is szoktam gondolkodni futás közben, egyszerűen csak eszembe jutnak és nem tudok szabadulni tőlük. Ma például azon merengtem miközben róttam a métereket, hogy mennyi az a távolság, ahonnan még visszafordulnék, ha mondjuk elkezdene esni komolyabban az eső. Arra jutottam, hogy kb. 2 kiliről még visszaindulnék. 1,5 kilinél már szakadt az eső ma. A Béke térnél jártam. Volt egy tervem: elfutok a Kiserdőbe, ha már Lacinak és Ancsurnak megígértem. :)

Aztán eszembe jut Futóbéka, aki olyat ígért nekem, amitől még futás közben is könnybe lábad a szemem: Velem futja le az első FM-emet. Szakad az eső lankadatlan. Beletaposok egy pocsolyába és beázik a Pega a jobb lábamon. Basszus, ez nagyon rossz lesz így. Kerülgetem a tócsákat, jobbára sikertelenül. Ember nincsen az utcán, a kutyáim egész délelőtt a házukban voltak, elő sem jöttek. Mi a frászt keresek én itt és miért nem fordulok vissza. Hopsz, két kili. Lassultam, bár az Polar monoton pittyegése lassan hagyott alább, kicsit sok volt a séta.

Megnyújtom a lépteim, dobol a pulzusom, szinte érzem az agyamban a szívem lüktetését. Érdekes tapasztalásra tettem szert néhány hete: zene nélkül jobban megy a futás. Talán nem vonja el a figyelmem. Elérem a Kiserdőt. Azta, itt most egyedül leszek: ilyen időben normális ember otthon kuksol és forró csokit iszogat, mint ahogyan teszi azt a Feleségem is.

Wake up Little Forest, Here I Am.

Mielőtt belépnék, pittyen a telefonom: 3 kili. Eddig egészen jól ment, de most elnehezülök, itt az első holtpont. Mi legyen? Ha most visszafordulok és visszamegyek az eddig megtett útvonalon, az pont 6 kili. Ezért indultam el ma? Hogy megtorpanjak a Kiserdő szélén? Bemegyek, nekivágok. Ez a kép fogad.

Megállok egy pillanatra, megáll az idő is körülöttem: nem hallom a város zaját, olyan, mintha távol lennék a taposómalomtól. Boldog vagyok és tudva, hogy úgysem találkozom senkivel, mert az eső még mindig szakad, bevetem magam az erdő sűrűjébe. Szembe jön velem egy másik futó: basszus, ez sem normális. Szélesen vigyorgunk egymásra és elhangzik a Hajrá!, amitől újabb lendületet kapok. 

Közben persze megszívatom magam és kerülök egy óriásit. Ebből 8 kili környéke lesz, valószínűleg. Mindegy, egyszer élünk, de akkor nagyon. Egyre többször ugrik ki a pulzusom, el kell mennem egy profihoz, mert ez a fapados módszer nem biztos, hogy okés. A sebességem rendben, most már célom, hogy minden kili 7:30on belül legyen. 

Valami azonban nincsen rendben. Kaja ok, nincsen hányingerem, mégis valami hibádzik. Kiszáradok és máris megértem, mi a baj: nem ittam futás előtt már vagy 2 órája. Sípol a fülem, szúr kicsit az oldalam, de megyek előre. Még nem érzem szükségét a megállásnak, de tudom, hogy nem lesz a végén sprint.

Nem sokat érzékelek a külvilágból, jobbára csak rutinból megyek a helyes irányba. 

Tolulnak a gondolatok a fejemben: a Kislányom, a Kisfiam, a Feleségem büszkék rám és ez mindent jelent most. Mindent a világon. Könnyes lesz a szemem, ha visszaemlékszem a Spar Maratonra, ahol ott volt az egész család. Megyek előre, visznek a lábaim. Érdekes, egyre kevésbé érzem a fáradtságot.

A héten új ember lettem. Sokat kaptam és remélem a következő hetekben vissza tudok ebből adni valamit. Megyek előre, mert most ez a dolgom. Tudom a célom, ismerem az odáig vezető utat. Szenvedéssel van kikövezve, de végig megyek rajta.

Eláll az eső, most már kicsit jobb. Végig simítom a DK pólómat, csurom víz. Ránézek az órára, 52 perce futok és pont most mondta be, hogy 7 kilinél járok. Tudom, hogy nem kellene, mert irreális a táv növelés ilyen rövid idő alatt, de mégis behúzom: 8 kilit futok 1 órán belül, 7:23as átlaggal. Jólesik, boldog és elégedett vagyok. És fáradt. De megérte. Beletettem a melót és kiveszem a boldogságot. Magamhoz ölelem a Feleségem: Büszke vagyok rád, Apa! - súgja a fülembe. Hát kell ennél több?